Az ismert férfi, aki feleségül vett egy 14 gyermekes nőt

 

El sem hinnénk, ki ő! Ma az ilyesmi címlapokra kívánkozó különös történetnek számít. Mégis a feledés homályába merült, mert a történelem csak a férfi, egy korszakot meghatározó, nagy tetteit jegyzi. Úgy is nevezik: “a legnagyobb magyar”! Széchenyi Istvánt méltán övezi tisztelet ma is. Ugyanakkor a férfiról, az emberről keveset tudunk. A politika és a hazafias tettek végrehajtása mellett ő is élte a mindennapjait, szeretett, óvott, féltett, és vállalta szerelmét 14 gyermekkel is. Sőt két közös gyermekük is született! Ez mai szemmel is elismerésre méltó.

 

Nagyon örültem, amikor megtaláltam Nyáry Krisztián írását, aki élővé és nagyon becsülhetővé tette a szememben. Az iskolában tanult történelem ismertté tette Gróf Széchenyi Istvánt a tettei által, Krisztián írása viszont szerethetővé, megmutatva privát emberi oldalát is. Mellé emelte a NŐT, Seilern Crescence grófnőt, aki méltó párja és felesége volt Széchenyinek. Álljon itt a történet, Nyári Krisztián tollából:

 

”A 33 éves gróf Széchenyi István számára az 1824-es év válságokkal indult. Édesanyja meghalt, szerelme, Henriette Liechtenstein kikosarazta. „Lőjem főbe ma-gam?” – kérdezte önmagától naplójában. A fiatal huszárkapitány ebben a feldúlt lelki állapotban érkezett Bécsbe, és ekkor találkozott újra távoli rokonával, Zichy Károly udvari kamarással és annak feleségével, a 25 éves Seilern-Anspang Crescence-szal. “Crescence nyílik, mint egy rózsa”– írta Széchenyi 1824. szeptember 2-án naplójában.

 

 

A Morvaországból származó, osztrák grófnő a bécsi arisztokrácia legszebb asz-szonyának számított, s ezért sokan irigyelték férjét, aki húsz évvel volt idősebb nála. Zichy gróf kétszeres özvegyként 1819-ben vette el a zárdából kikerült félárva lányt, akire rögtön rászakadt a korábbi házasságokból származó hét gyerek nevelése. Esküvőjük után, három egymást követő évben három közös gyermekük is született, így a fiatal feleség elő-ször 1824-ben térhetett vissza a társasági életbe. Széchenyi azonnal beleszeretett Crescence-ba, és érzelmeit nem is tartotta titkok-ban: levelekkel ostromolta választottját, a színházakban és a bálokon minden alkal-mat megragadott, hogy az asszony közelébe kerüljön. A bécsi udvari körök, kedvenc témája lett a feltűnően udvarló huszárkapitány és az általa kompromittált Zichy gróf-né kapcsolata.

“Igazi kacérkodás ez! – írta Széchenyi 1825 elején – de jól érzem magam a közelében!” Hogy kapcsolatuk mennyire vált közelivé, nem tudjuk, mert a naplójának „illetlen részeit” végrendelete értelmében halála után titkára cenzúrázta, így erről az időszakról nem maradt fenn sok bejegyzés. Mindenesetre Zichy Károlyt láthatóan dühítette a szemtelen udvarló, Cresence-nak pedig egyre jobban tetszett a kitartó huszártiszt. A botránnyal fenyegető helyzetet mégis ő oldotta meg, amikor hódolója leveleit vissza-küldte, a társasági eseményeken pedig tartózkodóan (de azért nem hűvösen) viselkedett vele.

 

A fiatal szerelmes ekkor harcmodort váltott: elhatározta, hogy tetteivel fogja meg-nyerni az asszony szívét. Kis túlzással ennek az elhatározásnak köszönhetjük a magyar reformkort. “Én angyalom, ki szívemben oly nemes tiszta szerelmet lobbantottál – fogadd köszöne-temet! (…) Tudnod kell, hogy csak rád gondolok, lelkemet irántad való szerelmem tölti el, minden pillanatot néked szentelek, és ami jót csak kezdek, és teszek, mind a te Műved!” 1825. október 22-én Széchenyi arról írt választottjának, hogy hamarosan be fogja bizonyí-tani: valóban jobb emberré tette a szerelem, és Crescence-nak köszönhetően minden hon-fitársának nagy szolgálatot fog tenni.

 

Két hét múlva birtokai, egyévi jövedelmét ajánlotta fel a Magyar Tudós Társaság céljára. 1849-es visszaemlékezésében egyértelműen fogalmaz egykori motivációjáról: „Az én eszemben az ő elcsábítása járt. Ő testileg ellenállt, de a lelkét magamévá tettem, mert ő az egész világon engem szeretett a legjobban. Hogy egészen megnyerhessem, ráléptem a hazafiság mezejére, 24 szónál nem tudtam többet magyarul, azt is rosszul, de ellenzékinek léptem föl a mágnástáblán, s 60 ezer forintot ajánlottam föl, hogy mire, azt igazában nem is tudom tisztán, de magyar nyelvészeti akadémia lett belőle.”

 

Zichy Károlyt ebben az évben helyezték Budára, a magyar udvari kamara élére, családja is vele költözött. Széchenyi is hamarosan ide tette át székhelyét. További nagy tettekkel akarta elkápráz-tatni szerelmét. “Crescence lehet az oka, hogy egy egész nemzet megújhodásra vezettetik; ő az Amphitrite, aki a sast itatja.” Néha az asszony is válaszolt a neki írt levelekre, máskor kétségbe esett, és elégette Széchenyi leveleit. Akkor már mindkettejük számára egyértelmű volt, hogy szerelmesek egymásba, de soha nem lehetnek egymáséi.

 

Széchenyi megküldte reformtárgyú munkáit Crescence-nak, aki a férfi kedvéért tanult meg magyarul, hogy olvashassa azokat. Az 1828-as Lovakrul-t még nem értette, de a két évvel későbbi Hitelt, amelyet Széchenyi alig burkoltan neki ajánlott, már kijegyzetelve küldte vissza, bátorítva szerelmét a tervek megvalósításában. Széchenyi egyre nehezebben viselte a beteljesületlen viszonyt, újra utazni kezdett. Fiuméban azt írta naplójába, hogy küzdhetetlen honvágyat érez, de nem egy ország, hanem Crescence iránt.

 

1834 végén éppen a Duna-szabályozással volt elfoglalva, amikor hírt kapott: Zichy Károly gróf Bécsben meghalt. Azonnal hazautazott, és felajánlott szolgálatait az özvegynek. Crescence, aki éppen hetedik gyermekével volt terhes, csak a szülés után vallotta meg érzelmeit: “Tíz év óta, amióta szeretni tudok, szívem egészen az öné, esküszöm erre.” 1836-ban házasodtak össze egy évtizednyi reménytelen szerelem után.

 

A Magyar Tudományos Akadémia címerében ma is a sast itató Amphitrité mitológiai alakja található. A címert Széchenyi István tervezte: „Önre gondoltam, amikor a festmény eszméje bennem megfogamzott. Önnek kell az öreg szittyát, akit a sas ábrázol, a sötét-ségből kivezetni.” Seilern-Anspang Crescence idealizált képmásánál jobb jelképe nem is lehetne a magyar reformkor legfontosabb intézményének. Két közös fiuk mellett Széchenyi sajátjaként felnevelte Crescence hét gyerekét és Zichy gróf előző házasságaiból való hét gyerekét is. A Zichy-gyerekekkel nagyon jó kapcsolatot ápolt, apjuknak tekintették.
 
Kérdeztétek a történet végét.
Széchenyi és Crescence házasságának két szakasza van, akárcsak Széchenyi életének. Az első, a forradalomig tartó felfokozott időszak, amikor a rendületlenül szerelmes gróf-nak csak az volt a baja feleségével, hogy az nem tartja vele a szédületes tempót (pl. szeret nála tovább ágyban maradni). ’48-ban, amikor miniszter lett, hetekig nem járt be az ügyeket intézni, mert Crescence súlyos lázzal járó torokgyulladást kapott, ő pedig el sem mozdult felesége betegágya mellől.

 

A fegyveres harcok elindulása után azonban Crescence miatt is az önvád mardosta. Rávette a családot, hogy hagyják el Pestet. “Crescence, Marie, Béla és Ödön gőzhajón el-utaznak. – Viszontlátom-e őket valaha is? Azt hiszem… nem! Megszakad a szívem… és mégis meg vagyok könnyebbülve!” Később, amikor Széchenyi a döblingi elmegyógyintézetbe került, megpróbálta rávenni feleségét, hogy váljon el tőle.

 

“Én nyomorult nem láthatlak Téged! (…) Hagyj el engem – kérlek, követelem, hogy tépd el a köteléket, mely hozzám fűz – mert különben velem együtt Te is elveszel! Engem semmi sem menthet meg – én egy nemzetet becsületétől, szerencséjétől, üdvösségétől fosztottam meg. Én vagyok a bűnnek az a legrémesebb szörnyetege, amelyről a Szentírás beszél. Te fordulj Istenhez, a Megváltóhoz, gyermekeidhez, nálam nemcsak támaszt nem lelsz, sőt én vagyok legnagyobb ellenséged!”

 

Crescence nem hagyta el, Bécsbe költözött, hogy Döblingben minél többször meglátogathassa. Fennmaradt levelezésük a gyerekek jövője és családi ügyek körül forgott. Az 50-es évek végén felségsértési per várt volna Széchenyire röpirata miatt, súlyos depressziója mellett, családja védelme miatt választotta az öngyilkosságot. Amikor Széchenyi 1860-ban meghalt, Crescence Bécsben maradt, és ott élt 1875-ös haláláig. Nagycenken, a családi sírboltban van eltemetve.”

 



Webmester