Az 1526. évi mohácsi csata az egyik legismertebb esemény a magyar történelemben. Könyvünk bűnbakkeresés helyett igyekszik érthetővé tenni az előzményeket, a 16. század eleji Magyarország és az Oszmán Birodalom helyzetét, háborúságuk természetét, valamint I. Szülejmán szultán sokat vitatott szándékait is. E kis kötet számos, rég meggyökeresedett közkeletű tévedésre, félreértésre is felhívja a figyelmet, és az eddigieknél világosabb és izgalmasabb képet ad a több mint 300 évig tartó török-magyar háborúk történetének egyik legfontosabb időszakáról, a magyar nemzeti sorstragédiák szimbólumává vált mohácsi csata valós történetéről. A kötet szerzője, B. Szabó János hadtörténész jelenleg a Budapesti Történeti Múzeum munkatársa. Számos hadtörténeti tárgyú ismeretterjesztő könyvet írt, többek között az Erdélyi Fejedelemség hadseregéről és az Árpádkori magyar-bizánci háborúkról, valamint a tatárjárásról.

 

Olvasói vélemény:

A Miért? című történelmi műsorban beszélt a szerző róla. Legfontosabb kiejentése a szerzőnek Mohács kapcsán, hogy az csupán egy vesztes csata volt, amivel én teljes mértékben egyet értek. Fontos, hogy a dogmákká vált történelmi tudatot megfelelően dolgozzuk fel és át újra. Valamint szakítsunk az elmúlt marxista és XIX. századi történetírás szélsőséges és mindent leegyszerűsítő történetírásával. Fontos, hogy egy új, mindenre nyított történész nemzedék jöjjön létre. Csak így tovább.

 

forrás:http://www.libri.hu/konyv/a-mohacsi-csata.html

 

 

Mi újat lehet még elmondani ezzel a témával kapcsolatban? Tehetõ fel – nem is alaptalanul – a kérdés. Hiszen a mohácsi csata a magyar történelem egyik legtöbbet kutatott témájává nõtte ki magát az évszázadok során. Maga a szerzõ is megemlíti, hogy „az elmúlt 50 évben majd 30 szakmai cikk, tanulmány és könyv foglalkozott behatóbban ezzel az eseménnyel”. B. Szabó János történészt – aki a Nemzet és Emlékezet sorozat Mohács kötetének szerkesztõje, így avatott szakértõje a témának – azonban ez nem tántorította el a témától, hanem az eseménnyel kapcsolatos eddigi nézeteket áttekintve s – ahol ezt szükségesnek ítélte – felülvizsgálva alakította ki saját képét az adott idõszakról; tette mindezt világos, mindenki számára érthetõ megfogalmazásban.

A könyv legelején, mintegy bevezetõként, a szerzõ korabeli külföldi források alapján bemutatja a 16. század eleji Magyarországot, a termõföldekben, ásványkincsekben bõvelkedõ országot és annak 10 évesen, 1516-ban trónra kerülõ jó felfogású, jámbor királyát, s az országot védõ „nem csekély hadinépet”. Ezt az idilli képet döntötte romba az 1526. augusztus 29-i, a mohácsi síkon a törököktõl elszenvedett vereség, mely azóta a „nemzeti sorstragédia szimbólumává vált a magyar történeti tudatban”. A történészek minden korszakban próbálták megmagyarázni a kudarc okát. A szerzõ a bevezetõ végén az 1970-es években fellángolt Mohács-vitát emeli ki, mely a csata 450. évfordulója kapcsán robbant ki. Neves képviselõik, Nemeskürty István és bírálója, Szakály Ferenc történész is elutasították a csata sorsdöntõ jellegét. Mellettük a szerzõ még Perjés Géza nevét emeli ki, aki az ütközet menetét illetve Magyarország és az Oszmán Birodalom kapcsolatát gondolta újra. B. Szabó könyve az õ útján járva a „háború logikája” segítségével mutatja be a történteket.

Az elsõ fejezetben a két ellenfél, az Oszmán Birodalom és a Magyar Királyság adottságait, egymáshoz való viszonyát mutatja be a szerzõ. A Magyar Királyságnak a 16. század elején a keresztény Európa államai közül egy sem jelentett komoly veszélyt; egyrészt erõforrásai miatt, másrészt pedig, hogy Mátyás halála után jó volt az ország viszonya a szomszédos államokkal. A Magyar Királyság azonban délrõl az Oszmán Birodalommal volt határos, ahol teljesen más erõviszonyok uralkodtak, mint a keresztény Európában. Az oszmánok egy évszázad alatt (14-15. sz.) két kontinensre kiterjedõ birodalmat hoztak létre, s további hódításokkal I. Szelim halálakor (1520) már három kontinensre kiterjedõ volt birodalmuk, melynek fennmaradása az állandó háborúktól függött. Olyan szomszéd pedig mindig akadt, akit meg lehetett támadni, hiszen a muszlim uralkodó szent kötelessége volt a hitetlenek megtérítése.

A török hadsereg létszámnak bemutatásakor a szerzõ összehasonlításképp a korabeli Anglia, Franciaország, Nápolyi Királyság által kiállított sereg létszámát is közli, így sokkal érthetõbbé és kézzel foghatóbbá válnak a nagy számok. B. Szabó felhívja a figyelmet arra, hogy a törökök ereje fõként abban állt, hogy az óriási erõforrások következtében sokkal kevésé függtek a természeti tényezõktõl; például a felhalmozott készleteknek köszönhetõen már tavasszal hadba tudtak indulni, míg az európaiaknak csak késõ nyárra voltak képesek összeszedni a megfelelõ mennyiségû élelmet.

A szerzõ a mohácsi csata elõzményeit 1520-tól tárgyalja, mely fordulópont volt az Oszmán Birodalom történetében. Ekkor lépett ugyanis trónra I. Szülejmán, s az új uralkodónak minél elõbb bizonyítania kellett hadvezéri alkalmasságát. Miközben már az új hadjáratot tervezték a szultán udvarában, a kor szokásos módja szerint Szülejmán még elküldte követét Budára, hogy a két ország közti fegyverszünet meghosszabbítására tegyen javaslatot. Budán azonban nem kapkodták el a válaszadást, s a török követet visszatartották, hogy elõbb kipuhatolják az európai fejedelmek hozzáállását egy török ellenes háborúhoz. Az utókor súlyos hibaként értékelte a magyarok viselkedését, s úgy tartották, hogy emiatt tört ki a háború. B. Szabó azonban felhívja a figyelmet arra, hogy a korban a követek visszatartása teljesen természetes dolog volt. A budai udvar tétovázása tehát a szerzõ szerint csak ürügye, s nem oka volt Szülejmán 1521. tavaszán indult támadásának.

A közeledõ török seregnek a déli végvárvonal állta útját, melynek két legfontosabb erõssége Szabács és a Száva torkolatánál fekvõ Nándorfehérvár volt. A törökök számára valamelyik végvár elfoglalása stratégiai fontosságú volt, hiszen csak így tudták biztosítani a folyókon való átkelést és az utánpótlás biztosítását az országba nyomuló seregnek. A szerzõ arra keresi a magyarázatot, hogy miért érte felkészületlenül a magyarokat a szultán támadása. Ennek fõ oka az volt, hogy a védelem elõkészületeit az országgyûlésen kellett elrendelni, melyet április vége elõtt általában nem rendeztek meg. Ekkor történt a hadakozásra szánt évi adó megszavazása, ami legjobb esetben is csak két hónap múlva folyt be a kincstárba, s a külföldi segélyekre sem lehetett nyár elõtt számítani. Így legkorábban júniusban kezdõdhettek meg az országos elõkészületek, és a külföldi zsoldosok fogadása. Így válik érthetõvé, hogy II. Lajos 1521-ben miért csak augusztus 8-án, 1526-ban pedig július 20-án szállt hadba. B. Szabó azonban leszögezi és példákkal is alátámasztja, hogy a közhiedelemmel szemben ez nem a Jagellók bûne volt, mivel ezek a dátumok teljesen illeszkednek a régebbi magyar királyok hadra kelésének sorába.

Azt a régóta hangoztatott véleményt, miszerint a mohácsi vereséget az okozta, hogy a nagyurak feloszlatták Mátyás gyõzhetetlen zsoldosseregét, a szerzõ nem tartja reálisnak. Érthetõ, hogy a Mátyás halála utáni békeidõszakban elutasították a katonák eltartásával járó megpróbáltatásokat, s elbocsátották a csapatokat. Emellett fontos megemlíteni, hogy ekkora sereg fegyverben tartásához a Jagelló királyok nem rendelkeztek elegendõ bevétellel, s ezért kényszerültek a honvédelem újjászervezésére: visszaállították a királyi zsoldossereg elõtti állapotokat, s az ország védelmének fõ része a bárók és fõpapok bandériumaira hárult.

A szultán már az 1521. évi hadjáratát azzal a céllal indította, hogy Budát elfoglalják. Ez a nagyszabású terve aztán kudarcba fulladt, de sikerült elfoglalniuk Szabács és Zimony vára mellett a végvárrendszer kulcspontjának számító Nándorfehérvárt. Érdekesség, hogy a vár augusztus 29-én esett el, s ezért ezt a napot a szultán a saját szerencsenapjának tekintette, valószínûleg ezért került sor a mohácsi csatára és a budai vár elfoglalására is ezen a napon.

A szerzõ vázolja az 1522-25 közötti korszak belpolitikai csatározásait és bemutatja a királyi kincstár pénzügyi helyzetének kilátástalanságát, az elkésett és kényszer szülte intézkedéseket, mellyel a pénzhiányt próbálták megszüntetni. Megismerjük a külpolitikai helyzetet is, az európai uralkodók csatározásait, békekötéseit, a törökellenes harchoz való viszonyukat, és a küldött pénzsegélyek nagyságát, melyek késve érkeztek Magyarországa, ha egyáltalán megérkeztek.

A következõ fejezetben a szerzõ bemutatja az 1526-os hadjáratban részt vevõ török sereg nagyságát, az azt felépítõ alakulatokat és fegyverzetüket. Az elõrenyomuló török sereg július 27-én foglalta el Péterváradot, augusztus 8-án Újlakot adták fel a magyarok. A király seregének nagyságát a szerzõ a korabeli források és a hadseregre vonatkozó törvénycikkek rendelkezései alapján rekonstruálja. A király mellett jelentõsebb sereggel vonult hadba Szalkai László esztergomi érsek, Báthori István nádor, Szapolyai György, az erdélyi vajda testvére. Tomori Pál kalocsai érsek és Perényi Péter temesi ispán Bácsnál egyesült a Budáról érkezõ sereggel, s egészen a csata napjáig folyamatosan érkeztek még fegyveresek a táborba. A történeti irodalomban elfogadottá vált 27.000 fõnyi sereg létszámát a szerzõ is elfogadhatónak tartja. Azonban a kortársak azon véleményét, miszerint az országnak ennél jóval több katonát kellett volna tudni kiállítania, nem tartja reális elképzelésnek. Emellett nem osztja azt az újabb keletû hiedelmet sem, hogy a mohácsi vereség oka a parasztok távolmaradása lett volna. Felhívja a figyelmet a nemzeti történetírásban szinte teljesen elfelejtõdött magyar-cseh perszonálunióra, mely lehetõvé tette, hogy az uralkodó szolgálatába fogadja a nagyhírû cseh gyalogságot, s ezáltal legalább 4000 jól felszerelt katona érkezett Morva- és Lengyelországból a királyi seregbe. A szerzõ részletesen bemutatja a magyar nehéz- illetve könnyûlovasságot és a gyalogságot, ami az 1520-as évekre egyre nagyobb teret nyert. Megállapítja, hogy a két szembenálló sereg fegyverzete, taktikája is hasonlóságokat mutatott, csak a magyar nehézlovasságnak nem volt párja a török seregben, s a magyarok nagyobb arányban használhattak puskákat, mely a 16. század elejétõl terjedt el szélesebb körben. Érdekességként még azt is megtudhatjuk, hogy a táborban legalább napi 260-270 mázsa kenyérre volt szükség, amit 26-27.000 liter borral öblítettek le! Tehát az egyik legfontosabb katonai szempontnak az számított, hogy hol van elég élelem, s meddig tudják eltartani magukat egy vidéken.

A szerzõ bemutatja a vezérek megválasztásának körülményeit, a két fõkapitányt, Frangepán Kristófot és Szapolyai János erdélyi vajdát, akik azonban augusztus közepére sem érkeztek meg a táborba, s így új kapitányokat választottak Szapolyai György és Tomori Pál kalocsai érsek személyében.

A harmadik fejezet magát a mohácsi csatát tárgyalja. A helyszín megválasztásával kapcsolatban Perjés Géza és Szakály Ferenc véleményével ellentétben – miszerint a magyarok kifejezetten itt szerettek volna megütközni – B. Szabó szerint „a harc vállalása nem egy elõre eltervezett döntés eredménye volt”, hanem több érv szólt a hátrálás (és a segédcsapatok bevárása) helyett az itteni ütközet mellett.

A szerzõ a magyarok csatarendjét részletesen, az egykorú forrásokra támaszkodva rekonstruálja. Elutasítja azon nézeteket, miszerint a magyaroknak nem volt haditerve; Perjés Gézával sem ért egyet, aki szerint a magyarok csatarendje csak támadásra volt jó, s azon hadtörténészek véleményét sem osztja, akik szerint a magyarok védelemre készültek. Emellett kiemeli a méltatlanul elfeledett magyar könnyûlovasok szerepét, és felhívja a figyelmet arra, hogy a sereg közel fele gyalogos volt, akik nagyrészt nem voltak sem felszerelve, sem begyakorolva a támadásra. Mindezekkel számolva a szerzõ arra a következtetésre jut, hogy „a magyar vezérek seregük adottságainak megfelelõ módon (…) olyan csatarendet alakítottak, ami kellõképpen rugalmasnak tartottak arra, hogy eredményesen védekezhessenek, ám ha lehetõség adódik, ellentámadásra is képesek legyenek.” Ugyancsak pontos képet kapunk a mohács alá érkezõ 150-300.000-es török hadról és annak harcrendjérõl. A szerzõ hangot ad azon véleményének, miszerint a szultánnak Buda huzamosabb ideig való megtartása még nem lehetett célja, mivel akkor nem pusztíttatja el a Drávai átkelõ kulcsát, Eszéket, amely a biztonságos összeköttetést jelentette volna az újonnan megszállt területtel. Részletesen foglalkozik a csata helyszínének kérdésével, ugyanis a mai napig sem tudjuk teljes bizonyossággal, hol történt az összecsapás. Kronologikus rendben bemutatja az ezzel kapcsolatos nézeteket és az alapjukként szolgáló forrásokat, s Négyesi Lajos kutatásaira támaszkodva hívja fel a figyelmet az elgondolások gyenge pontjaira.

A magyar király augusztus 29-én délután 4 órakor adta ki a támadási parancsot, mivel 2 óra után a magyar jobbszárnyon túl megpillantották egy ellenséges csapat lándzsáit. Nem akarták megvárni a következõ reggelt, mert féltek a még nagyobb túlerõtõl és a bekerítéstõl. A támadást a magyar jobbszárny könnyûlovassága kezdte a horvát bán vezetésével, akik megfutamították a túlerõben lévõ könnyûfegyverzetû ruméliai lovasokat. A zsákmány reménye azonban a török tábor felé csalogatta a magyar vitézeket, a soraikat rendezõ szpáhik pedig körbefogták a bán harcosait. A szerzõ megvizsgálja a magyar jobbszárny bomlásának lehetséges okait. Ezzel egy idõben indultak meg a nehézlovasok, akikben a török ágyúk sokkal nagyobb kárt tudtak tenni, mint a könnyûlovasságban, s õk is kénytelenek voltak meghátrálni. A magyar jobbszárnyon valószínûleg a gyalogság tartott ki a legtovább. Idõközben az anatóliai hadtest is bekapcsolódott a csatába és I. Szülejmán is megérkezett kíséretével. Keresztény és török források is említik, hogy a csata vége felé magyar vezérek megmaradt katonáikkal egy szultán elleni támadást kíséreltek meg, hogy így döntsék el a harcot, de a szultán személyéig már csak 3-4 lovas jutott el, akiket a szultán testõrei levágtak. Ezután már általánossá vált a menekülés a harctérrõl, bár az utolsó harcképes magyar csapat még többször megtámadta az anatóliaiakat. A harcok egészen sötétedésig eltarthattak, s a szultán annyira tartott egy újabb magyar támadástól, hogy serege azon az éjszakán nem is vert tábort. A magyarok vesztesége magas volt, a török adat 24.000 eltemetett magyar holttestérõl szól. Nem is maga a vereség volt a legnagyobb katasztrófa B. Szabó szerint, hanem „hogy utána szétzüllött a sereg, s szinte teljesen védtelenül maradt az ország.”

Függelékként a szerzõ „hitek és tévhitek” címmel néhány régi és újabb keletû elképzelést mutat be illetve cáfol Szapolyai és Frangepán hadával, Lajos király halálával és a mohácsi tömegsírokkal kapcsolatban.

A könyv végén egy 13 tételbõl álló válogatott bibliográfiát és képjegyzéket találunk. Az illusztrációk révén megismerkedhetünk az események legfontosabb résztvevõinek portréival és a magyar, illetve török katonák felszerelésével. Ezeken kívül a szövegbe illesztve két térkép (Az elsõ magyar végvárvonal összeomlása illetve a mohácsi csatatér térképe) segíti a térben való tájékozódást, melyekkel az események teljesen követhetõkké válnak. Nem ártott volna azonban legalább még egy harmadik térkép, amely a török sereg 1526-os hadjáratának állmásait ábrázolja. Emellett szintén negatívumként róható fel az angol nyelvû összefoglaló hiánya. E néhány hiányosság ellenére azonban egy mindenki számára érthetõ könyvet olvashatunk, mely teljes joggal érdemelte ki, hogy a GEO sorozat tagja legyen, hiszen „érdekfeszítõ beszámolót” nyújt olvasóinak a történelem világából.

Végül pedig, álljon itt a szerzõ gondolata, mely tulajdonképpen a mû alaptétele, s minden történész számára megszívlelendõ instrukciót ad: „Nem õseink szigorú bírálata a kitûzött cél, hanem egy rég letûnt világ megértése, mert enélkül még múltunkból sem lehet igazán okulni.”

Kiss Borbála

forrás: http://kurrenstortenelem.org/dokument/recenziok/2007.05/szabo_200705.html

 

 

Fáj leírnom, és még fájóbb tudomásul vennem, de az 1526. augusztus 29-én Mohács mezővárosa mellett felsorakozó magyar seregnek esélye sem volt a győzelemre. Ez nem csupán a létszámbéli különbségek miatt volt így, bár természetesen az sem elhanyagolható ok, és nem is az alkalmas vezér hiánya miatt. Szerepet játszott benne – többek között – a hadi tapasztalat hiánya, ami a magyar csapatokat jellemezte, a külföldi zsoldosok pedig kellő irányítás hiányában nem tudták érvényesíteni fölényüket.
 
A következmény nem csupán a sereg felének pusztulása volt, hanem a király, és vele az ország vezetőinek halála is. Gyakorlatilag hónapokig irányítás nélkül maradt az ország, amit a törökök ki is használtak (bár ennek nem voltak tudatában), majd hozzávetőlegesen kétszázezer rabszolgaszíjra fűzött magyarral, a kifosztott Buda és megannyi település kincsével távoztak az Alföldön át. Tette mindezt egy olyan Oszmán Birodalom, amit száz évvel korábban tönkrevertek a tatárok, uralkodóját haláláig, egy éven át ketrecben tartották, és városait kifosztották; de hetven évvel korábban Hunyadi János is több ízben diadalmaskodott ellene.
 

Az utókor tragédiaként élte meg – joggal – ezt a napot, de nincs még egy esemény történelmünkben, amihez ennyi tévhit kötődne. B. Szabó János hadtörténész, a Budapesti Történeti Múzeum munkatársa meglepő távolságtartással dolgozza fel a csata előzményeit, menetét (és röviden a következményeit). Könyvéből megtudjuk, hogyan jutottak el a törökök idáig, illetve miért nem volt képes a Magyar Királyság megvédeni magát. Nem egy szívderítő olvasmány, hatására úgy vélem, mindenki átértékeli, amit eddig erről a korról gondolt – de éppen ez a legfőbb erénye. Csak javasolni tudom mindenkinek, az iskolákban pedig betenném az ajánlott könyvek közé.

forrás:  http://ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2011-07-05%2015:00:00/b-szab...

 

 



Webmester