Az oszmán hadsereg

 

Az oszmán hadseregen általában az Oszmán Birodalom javarészt irreguláris egységekből álló nagy tömegű haderejét értjük. Az Oszmán-törökök Közép-Ázsiából eredtek, ahol rendkívül elterjedt volt a lovas harcmodor alkalmazása, így a korai oszmán hadsereg fő ütőereje a lovasság volt, de később a janicsárok szerepe nőtt A török sereget egészen a 19. századig nem modernizálták.

 

Az oszmán hadsereg, fegyverei és fegyvernemei


A kialakuló katonaság változatos, kevert rendszerű volt. A nagy tömegű nem reguláris, alacsony képzettséggel rendelkező, szinte semmilyen fegyelmet nem tanúsító egységeknek volt a feladatuk, hogy lekössék az ellenség nagyobb részét, míg a döntő erőt a lovasság és az elit csapatok adták a harcban.
Éppen ezért két vasfegyelmű, reguláris egység alakult ki e célra a szpáhik és janicsárok. A szpáhik a szultántól a katonáskodás fejében kaptak birtokot (ziamet), de csak ideiglenesen.
A janicsárság az emberek tudatában úgy él, mint gyermek keresztényekből muzulmánná nevelt harcosok. Valójában ezeknek kevesebb, mint a fele volt keresztény származású, a többi javarészt török, de bármilyen nem mohamedán vallású néptől elrabolták gyermekeiket. A keresztény származású janicsárokból nevelték azonban a legfanatikusabb, legkeményebb harcosokat. A keresztény gyerekeket devsirme (gyermekadó) címén vették el szüleiktől. Békeidőben a legtöbb keresztény származású janicsár a szerb hódoltságból származott. Feljegyzések tanúskodnak arról, hogy a gyerekeket szállító szekereket az anyák gyakran napokig követték.

 

A janicsárság kezdetben visszacsapó C íjakat használt lőfegyverként. A 14. század második felétől a török hadseregben elterjedtek a tűzfegyverek, de a janicsárság még sokáig megtartotta az íjait és nyilait. A törökök elsőként vezették be seregükben a feketelőporos puskát és az ágyút. De a puska nem vált egyből a harcterek urává, ugyanis kezdetben még nem volt megfelelő a pontossága, lőtávolsága, lassabban töltötték újra és alacsony volt a megállító ereje is. De nagyobb csapást mért az ellenfél pszichéjére, ugyanis a szinte hangtalanul szálló nyíllal szemben ennek elsütése igen erős hanghatással jár, és ezt jól felismerte a török hadsereg. A muskétát zárt, tömött sorokban használták, a nagyobb tűzsűrűség elérése végett. A közelharci gyalogság fő fegyverei a hosszú szálfegyverek (pikák, lándzsák, kopják) voltak, amelyek a hosszúságuk révén megfelelő védelmet nyújtottak, s képzett egységek lovasság ellen is nagy hatásfokkal alkalmazták. Bár a török gyalogos nyugati mintákhoz hasonló fegyvereket is használt, de kiképzése szintje nem érte el, az európai gyalogságét (Pl.: landsknechtek, svájci pikások). Nem az európai kardfajtákat alkalmazták, hanem az ívelt, ázsiai típusú handzsárt és jatagánt. A janicsársággal gyakran menetelt együtt a mehterán egység, akik a mai katonazenekaroknak felelnek meg. Ezek a katonazenekarok legelső fellelhető egységei, nevük a perzsa mehter szóból származik.

 

A török nehézlovasság, a szultán testőrségéhez tartozó kapikulu lovasokból állt, de az ottomán hadseregben a könnyűlovasság volt a döntő. Ritkán hordtak nehéz, mozgást gátló páncélzatot, legfeljebb bőrvértet, lánc-, vagy sodronyinget, esetleg acélsisakot viseltek. A lovasság gerince a szpáhi lovas, aki az európai feudális rendszerhez hasonlóan földért szolgát a seregben. Fontos még megemlíteni a rajdoló, felderítő akindzsiket is, akik a reguláris seregtestek előtt haladva pusztították az ellenséges utánpótlást.

 

Katonatípusok az oszmán hadseregben 


Lovasság:
Akindzsik – a legnagyobb létszámú török irreguláris lovasság. A „megtorló alakulat”, amelynek feladat közé tartozott a helyben történő élelem- és takarmánybeszerzés és a csatatér előkészítése.
Gurebák – a törökök rendkívül soknemzetiségű egysége, csak egy tizedét képezték oszmánok, a többi perzsa, egyiptomi, arab, tatár, albán, sőt olykor szerb, vagy bosnyák származású volt. Könnyen felismerhetők voltak, hiszen ruházatuk egyáltalán nem volt egységes, egyetlen ismertetőjük tornyos turbánjuk volt.
Szilidárok
Dzsebedzsik – könnyűlovasság, amely használt rézsodronyinget.
Beslik
Gümüllük
Müszelleme
k
Mamelukok – részben arab, részben török lovasok. Tornyos posztósüveget viseltek.
Ulifedzsik – részben reguláris könnyűlovas, de nem sokszor vetették be őket a harcba, inkább tábori rendfenntartók voltak.
Fáriszok
Besliák


A 15. századtól a török birodalom hűbéresévé teszi a Krími Tatár Kánságot, amelynek lovasai rendszeresen részt vettek a törökök háborúiban kisebb-nagyobb csapatokban. A legszörnyűbb egységei voltak a törököknek, Magyarországon is a legnagyobb pusztításokat ők követték el.

 

Gyalogosok:
Janicsárok
Aszabok – az akindzsik mellett az irreguláris egységek között ők voltak a legtöbben.
Kumbaradzsik – gránátos török katonák.
Tüfenkcsik – a janicsárokhoz hasonlóan ők is rendelkeztek puskákkal.
Piadok
Delik
Müsztahfizok
Bosztancsik – Sokszor a szultán, vagy a pasa sátora körül örködtek.
Dzsamakok – Ők a nem reguláris janicsárok, akik szinte teljesen török nemzetiségűek voltak. Nekik is lőfegyverük volt.
Kapudzsik – Némileg reguláris erők, de nem nagyon szerepeltek a harctereken, sokkal inkább a szultán udvarának örzői voltak, így számuk sem volt magas.
Reiszek

 

A török seregben a birodalom más népei is szolgáltak, így például a szintén hűbéres román fejedelmek katonasága, vagy a szerbek lovasként, avagy gyalogosként. A csauszok a legalacsonyabb rangú katonák voltak, a tatár lovasok egy része is csausz volt.
Harcosként szolgáltak nagyszámban török szerzetesek, dervisek. A tábori szolganépet képezték lagumdzsik, az arabadzsik (szekeresek), haddádok (kovácsok) és kalkandzsik (pajzskészítők).

 

Tisztikar: 
Aga
Janicsár aga
Topcsi
Jaszaul
Bég (bej)

 

A fegyverzet változása 

 

Nagy Szulejmán uralkodása alatt a török gyalogosok szinte mind lőfegyvert kaptak. Ennek oka az volt, hogy a gyalogság és a tűzérség tüzével gyengíti az ellenséget, míg a lovasság lerohanja őket. A janicsárság is további döntő támadásokat adott, míg a többi gyalogos a nyomában támadott. Ez sokszor jól működött, de elavultá, gyengévé tette az oszmán sereget.
Először is a lovasságot csak megfelelő terep- és látásiviszonyok mellett lehetet döntő támadásra vezetni. Rossz terepeken gyalogosok kellettek, de ehhez a török gyalogok (a janicsárok kivételével) erre nem kaptak megfelelő képesítést. Az európai gyalogság különféle taktikákkal meg tudta állítani az oszmán lovasság rohamát, így megint csak gyalogosok kellettek, de a janicsárság számbeli hátránya miatt nem volt mindig képes megoldani a feladatot, sőt nekik az ellenséges rohamok elhárítására többször alakítani kellett az alakzatukon, amihez szintén kellettek megfelelő külső adottságok.
A törökök rablógazdálkodásuk révén a háborúk zsákmányaiból rengeteg lőfegyvert szereztek, de ezek különféle tűzhatású puskák, muskéták, flinták, szakállasok, pisztolyok stb. voltak, melyeknek más és más volt az értékük a harcban. Fegyveriparuk a törököknek eléggé fejletlen volt, míg az európai lőfegyverek állandóan fejlődtek és a 18. században már a gyors tüzelésű és pontos muskétákkal a könnyűfegyverzetű törököket a gyalogosok egyszerűen szétlövik.
Ha a török támadás kudarcba fullt, csak a reguláris egységek voltak képesek rendezetten visszavonulni, míg a nem regulárisok hátrálása fejvesztett meneküléssé változott legtöbbször, amely magával sodorta fegyelmezett katonákat is. Így sokszor a törökök több kárt tettek magukban, mint az európai seregek.

 

A török gyengeségei a magyar hadszíntéren az 1664-es szentgotthárdi csatában mutatkoztak meg, ahol a terepviszonyok, s az időjárás a keresztény sereget segítette és a török fejvesztett menekülése révén nagy veszteségeket szenvedett.

 

A török hadsereg egymástól elkülönülő alaktalan tömegként harcolt, eredményessége harciasságában és vadságában volt mindössze. Így az európai hadak lassacskán fölénybe kerültek.

 

A haderő modernizálása 

 


1826-ban II. Mahmud belekezdett a hadsereg európai mintára történő átszervezésére, főleg az egyre fenyegetőbb orosz terjeszkedés miatt. Feloszlatta a janicsárok rendjét és az egykori irreguláris katonaságból reguláris, európai jellegű katonaságot kezdtek szervezni.

 

 

hozzáadás dátuma: 2010.11.07.

forrás: http://www.harcosokosvenye.hu/harc/az-oszman-hadsereg.html - A Wikipéda nyomán



Webmester